Az előző túrához hasonlóan most is két kocsival mentünk. Egyet otthagytunk Sárváron, egyet pedig Tömördön a Szent Ilona-templom tövében. A templomban őrzik Szent Félix egy Rómából érkezett alkatrészét. A legenda szerint itt Tömördön szenvedett vértanúhalált.
Reggel nyolckor indultunk Kincsédpuszta felé. Tömörd határában, természetvédelmi területen található a Chernel-kastély. A kastély valamikor keramikus alkotóház volt, később magántulajdonba került. A módszerváltás utáni tulajdonos lehetőségeihez mérten szépítgette az épületeket. A halála utáni többszöri tulajdonoscsere nem tett jót a kastély és a körülötte lévő épületek állapotának. A jelenlegi külföldi tulajdonos megkezdte a felújításokat. Az udvarház kimondottan tetszetősre sikeredett. Remélhetőleg ez a kastély nem kerül be az Urbex szilánkok sorozatba.
Tömörd és Kincsédpuszta közt a régi országúton haladunk, ami alig felismerhető, inkább mezőgazdasági földútnak tűnik.
A kincsédpusztai kastély rég eltűnt, anyagát széthordták, lakóházak épültek belőle. Az egykori kastélyhoz tartozó majorsági épületek még állják a sarat, bár egyre rosszabb állapotban várják sorsuk beteljesedését.
Kincsédpuszta után letérünk a régi országútról és az Ablánc patak völgyében haladunk tovább. Többször keresztezve a Mária Utat, ami egy zarándokút, Mariazelltől az erdélyi Csíksomlyóig.
Mielőtt beérünk Abláncmajorba, az erdő közepén árválkodik egy komplett vándor tábor, 2014 óta elhagyottan. Amikor még működött, nem csak gyerekeknek adott otthont, hanem a fáradt kéktúrázóknak is. Faházakban 1000, sátorban 500 forintért lehetett megszállni. A fenntartó cég honlapja nem működik, csak a Google emlékezete őriz még néhány oldalt.
A következő megálló a szebb napokat is látott, mára bezárt Abláncmalom fogadó volt. Valamikor itt jó borokat és vadételeket szolgáltak fel. A gyerekek kedvéért vadasparkot és állatsimogatót üzemeltettek. A bélyegző megtalálása eltartott egy ideig, de koránt sem volt olyan nehéz, mint Sárváron.
Pecsételés után újra nekiveselkedtünk az útnak és röpke 10 km után be is értünk Szelestére. Itt pótoltuk az út során fellépett folyadékveszteséget – ittunk egy sört – majd folytattuk utunkat a Lőrinci-erdőn keresztül Bögöt felé.
A zúgó fenyvesek pompás sikátora helyett egy táblát találtunk: „Vigyázz fadöntés! A területre idegeneknek belépni tilos és életveszélyes!” Mivel mi nem vagyunk idegenek, évtizedek óta ismerjük egymást és különben sem volt kedvünk kerülni, beléptünk a területre.
Bögötön éppen farsangra készülődtek. A világháborús emlékmű közelében jelzett bélyegzőt nem találtuk. A Polgármesteri hivatalnál lévőt viszont igen.
Bögöt után Csénye következett. Itt a főúton vezetett a jelzés. Az aszfalt melletti füvön gyalogoltunk. Az autók indokolatlanul nagy ívben kerültek minket. Először arra gondoltam, hogy óvatosságból, nehogy bajunk essen. Aztán rájöttem, hogy a hátizsákok és a túrakabátok, bakancsok miatt migránsoknak néznek és a félelem motiválja őket.
Csényeújmajorban begyűjtöttük a kötelező bélyegzőt a Mária-kápolnánál. A kápolnával szemben lévő, egykor szebb napokat látott majorsági épületek falai között látta meg a napvilágot Márkus Dóra, akiről Ravennában teret neveztek el. Dora Markus volt a Nobel-díjas Eugenio Montale múzsája.
„La tua leggenda, Dora!
Ma è scritta già in quegli sguardi
di uomini che hanno fedine
altere e deboli in grandi
ritratti d'oro e ritorna
ad ogni accordo che esprime
l'armonica guasta nell'ora
che abbuia, sempre più tardi.”
Végre célegyenesbe fordultunk. Mai utunk utolsó állomása, Sárvár következett. Itt is bélyegeznünk kellene. Na de hol találjuk a bélyegzőt? A GPS és a turista jelzés is egy nyilvános WC-hez vezetett. A budit vagy ötször megkerültem a bélyegző után kutatva. A fal minden négyzetcentijét átvizsgáltam. Hol lehet a pecsét? Ott volt, csak bent. Bent a budiban… Néhány percig eltartott míg ezt feldolgoztam.