Sümeg – Rezi

Hajnalban, a mobiltelefonon beállított ébresztőre keltünk. A tegnapi eső teljesen eláztatta a ruháinkat, cipőinket. A ruháink megszáradtak a bérelt faházban. A cipőink vizesek maradtak és sehogy sem akaródzott belebújni. Aztán mégis. A hideg, nyírkos cipőtől félig felébredtem és belém hasított a felismerés: NINCS KÁVÉ!

A kemping Sümeg után, külterületen volt. A legközelebbi kávélelőhely a belvárosban leledzett, kb. 2 kilométer séta oda, majd újabb 2 kilométer vissza. Úgy döntöttem, nem kell koffein, nem vagyok függő (minden függő ezt mondja). Egyre erősödő fejfájással jutottam el Zalaszántóig, a Turul vendéglőig, ahol megebédeltünk. Nem tudtam elolvasni az étlapot amig meg nem ittam két kávét, de nem vagyok függő. Aztán ebéd után is kértem még két kávét, csak úgy, az íze kedvéért.

De ne rohanjunk ennyire előre. Ott tartottam, hogy elindultunk vizes cipőben Sümegről. Egy rövid szakaszon nyílt terepen haladtunk, majd beértünk a Sarvalyi erdőbe, ahol az erdészháznál volt a bélyegző hely. Valamikor régen, nagyon régen volt itt egy Sarvaly nevű falu, egészen a XVI. századig, innen a név.

Az út mellett, fa oszlopokon, olyan két méter magasságban, szigetelőkkel rögzítve vezettek három vékony drótot. Mai napig nem tudom, mi célt szolgáltak. Villanypásztornak magasan voltak. Hálózati feszültség szállítására veszélyesen alacsonyan. Addig-addig stíröltem a szigeteletlen vezetékeket, míg egy kósza gondolattól vezérelten megfogtam az egyiket. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, aztán mikor csuklóig megrántotta a kezem már nem tűnt annyira jó ötletnek. Nem 230 V volt benne, az nagyobbat ránt, de akkor mi?

Az erdészház után Tátika vára következett. Ez egy kis kitérő volt, csak sajnos felfele. A vár az egyik legrégebbi magánvár Magyarországon. Nevét Tádenka nevű építtetőjéről kapta. Kezdetben királyok, főurak marakodtak érte, aztán elvesztette jelentőségét. Egyre kevésbé képviselt katonai erőt és szépen lassan elfelejtődött, állapota leromlott.

A Sztúpa csalódás volt. Nem is fényképeztem. Valamikor régen, 15-16 éve jártam itt. Egy meghitt, csendes szentély volt az erdő közepén. Most bóvliárusok sorakoztak az odavezető úton. A Sztúpa közvetlen közelében parkoló az autós „zarándokoknak”. Bolt, ahol minden „nélkülözhetetlen” dolog kapható: fagyi, csoki, szotyi, ropi, kóla. Már csak vattacukor és léggömb hiányzik és kezdődhet a hamisíthatatlan proli majális.

Ahogy már említettem, Zalaszántón ettünk egy jót. Ami fontosabb, ittunk végre kávét, nem is egyet. Lelki békénk is helyrezökkenni látszott. Bizakodva indultunk Rezi felé.

Ami a lelki békét illeti, az nem tartott sokáig. Egy öntudatra ébredt agrárproletár beszántotta a turistaútat. Biztos megérte az a plusz két sor lucerna, főleg, hogy így másik két sor lett letaposva a földjén. A senki földjén viszont szó szerint nyakig ért a gaz. Arra számítottam, hogy a lábam szárát kikezdik majd a tüskés növények. Ha az ember rövidnadrágban indul túrázni, ez vele jár. Na de, hogy a hónaljam is összekaristolták, azt nehezen bírtam megemészteni. Sokan járják a kéket, de ez a szakasz olyan volt, mintha mi törtünk volna utat a szűz terepen.

A Rezi-erdőben visszatért a jókedvem, még az előző napi viharban a turistaútra dőlt fák sem tudtak ezen változtatni. Egyszerűen át kell mászni rajtuk, vagy alattuk és menni tovább. Egészen a Rezi várig.

A vár előtti pihenő példamutató módon lett kialakítva. A vár rekonstrukciója is jól sikerült. A várból látni a Sztúpát. Ahogy fehér tornya fenségesen kiemelkedik az erdő zöldjéből, az szívmelengető látvány. Főleg, hogy az erdő jótékonyan eltakarja a kufárokat.

A Rezi vár is kitérő volt, csakúgy mint a Tátika vára, és itt is felfelé vezetett az út. Jött a nagy ötlet: nem visszük fel a tíz kiló körüli hátizsákjainkat a várhoz, hanem eldugjuk őket az út melletti erdőben. Mélyen becsörtettem a bozótosba, hogy még csak véletlenül se lehessen látni az útról a hátizsákot. Sőt, még gallyakkal is befedtem, biztos ami biztos. Büszke voltam az eredményre, a jól végzett munka tudatában jöttem ki az erdőből.
– Mi van, külön túrát szerveztél a hátizsákodnak? – lombozott le Gorcsev.
Ő ugyanis nemes egyszerűséggel bevágta a cuccát az egyik bokorba. Egy szemfülesebb ember gyorsan észreveszi.
– Úgy se jár erre senki – szögezte le és ezzel a munkát elvégzetnek tekintettük.

A Rezi vár bejáratánál lévő ’56-os emléktábla nem említi, de az egyetemisták közül sokakat ítéltek el 1957-ben. A kommunisták lelki világát jellemzi, hogy képesek voltak december 24-én tárgyalásokat tartani, hogy a halálos ítéleteket karácsonyra kapják meg az áldozataik.

Egyedül a pihenőnél kialakított WC okozott némi fejtörést. Nem jöttem rá, és a mai napig nem tudom, hogyan kellene használni. Látszik rajta, hogy többeknek sikerült. Nem egy lehetetlen küldetés. Csak nekem haladta meg szellemi képeségeimet.

Végre beértünk a faluba. Megkerestük a szállásunkat. Tisztába tettük magunkat, majd megkerestük Gorcsev egyik régi osztálytársát. Ő most egy multinál dolgozik vezető pozícióban. Ugyanakkor megmaradt egyszerű szőlősgazdának. Irigylésre méltó szeretettel beszélt a szőlőről, a szőlő műveléséről, a bor készítésről. Talán ez a szeretet is kell a rezi bor kiválóságához.

About the author

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük