Reggel korán indultunk Reziből. A tegnapi bor mellékhatások nélkül vált vérré. Azért van előnye annak, ha a bort szőlőből készítik. Még egy utolsó kép az elénk táruló panorámáról és indulunk is. Szerencsére lefelé.
A következő pecsételő hely a Gyöngyösi csárda. A csárda elött egy irányjelző tába, rajta a felirat: „Betyárok sírja 50 m”. Ezt már látnunk kellene. 50 méterre azért csak ellátok! De nem. Akárhogy meresztem a szemem, se betyár, se sír.
A csárda még nincs nyitva, de már készülődnek, törlik a teraszon lévő asztalokat, székeket. Tőlük kapunk segítséget.
– Ott van az! Há’ nem látják? – kiáltják.
– A szomorú fűzfától jobbra vagy balra? – érdeklődünk rendületlenül.
– Alatta!
És tényleg! Ott volt!
1862. december 15-én tűzpárbajban lőtték le a rezi betyárokat. Ha jobban belegondolok, akkoriban nem volt túl egyszerű kocsmárosnak lenni. Nem a vaksi turisták útbaigazítása jelentett problémát. Hanem ha törvénytisztelő volt a kocsmáros, akkor a betyárok zaklatták. Ha a betyárok pártján állt, a pandúrok ütöttek rajta. Vak Illést (Illés Imre) és Kökes Pistát nem is a csárdában fogták közre a pandúrok, hanem fenn a szőlőhegyen a Lamperter-pincénél. Ivanits Ferenc orgazda árulta el a csendőröknek, hogy merre találják őket. Nem adták ám olcsón a bőrüket a betyárok. Elbarikádozták magukat és vadul lövöldöztek kifelé. Ekkor a Kosár nevű csendbiztos parancsot adott a szalmatetős épület felgyújtására. A betyárok égő ruhában kitörtek az épületből, de fedezék nélkül esélyük sem volt. A csárda melletti mező lett a temetőjük, ahol ma is nyugszanak… Vagy talán mégse?
A Lamperter János féle présháznál Kökes Pista helyett egy Bognár Jóska nevezetű legényt lőttek le. Kökes Pista elmenekült és 1863. március 14-én az áruló Ivanitsot a sírhoz vonszolta és ott lőtte agyon. Rezi község halotti anyakönyvében a fenti dátumnál és névnél ma is olvasható a „Duhajok által bosszúból agyonlőve” bejegyzés. Ez után az akkori kocsmáros, Péntek Vendel szolgálójával, Zsuzsival kezdett új életet. Ki tudja merre…
A Betyárok sírja után a karmacsi zsidó temető következett.
– Úgy látszik „vidám” nap lesz a mai! – ironizáltam.
Pedig ekkor még nem is sejtettem, hogy még egy temetőbe belefutunk Gyenesdiáson.
Kilenc óra tájban érkeztünk Hévízre, abban a reményben, hogy majd itt eszünk egy jót. Álmos kis fürdőváros. Bebarangoltuk az egészet, mire találtunk egy kocsmát, ami nyitva volt. Jellemzően minden 10-11 óra tájban, vagy még később nyit ki. A kocsmában ugyan ételt nem adtak, de egye fene nagy duzzogva a sört is elfogadtuk.
Keszthely és Héviz között a kerékpárúton vezet a Kék. Hét kilométer és hopp, már Keszthelyen is voltunk. Ha már Keszthely akkor Festetics-kastély. A kastély építését 1880-ban fejezték be, több mint száz évnyi építkezés után. Ezt a rongyrázást látva nem csoda, hogy kissé zabosak voltak betyárjaink és a köznép jó része is az ő pártjukat fogta.
Jártam már többször is Keszthelyen. A bennfentesek mindent tudó fölényességével magyaráztam Gorcsevnek, aki egy kicsit lemaradva mögöttem baktatott.
– Látod? Ez itt a Babamúzeum. Ez a Csigamúzeum. Ez egy Panoptikum. Az ott a Horror Múzeum. Az meg a Játékmúzeum. Ez a Giccsmúzeum – magyaráztam és közben vadul mutogattam.
– Ühüm – poroszkált mögöttem egykedvűen Gorcsev.
– Ez meg itt az Erotika Múzeum! Na, mi lesz?! Bemegyünk? – fordultam hátra kaján vigyorral.
Ekkor már nem Gorcsev állt mögöttem, hanem egy idős hölgy. Jó ég tudja megmondani, melyikünk volt nagyobb zavarban. Néhány másodpercig néztük egymást, aztán úgy csináltam, mintha ez az egész meg se történt volna. Néma csendben mentünk a főtérig.
A Helikon-parkban a padokat éppen felújították. Jobb híján a fűre telepedtünk le és előhalásztuk hátizsákjainkból az otthonról hozott füstölt kolbászokat. Ezeket két napja cipeltük. Eddig afféle vésztartaléként szolgáltak. Füstölt hentesáruk, bírják a meleget, nem romlanak meg. Érdemes azonban konyharuhába, vagy bármilyen nedvszívó anyagba csomagolni, mert a melegtől, kiolvad belőle a zsiradék, ami egy egyszerű nylonzacskóban nem épp gusztusos látvány.
Észre sem vettük és már Gyenesdiáson voltunk. Teljesen összeépült Keszthellyel. Itt több avar- és hun vezérrel találtuk szembe magunkat.
Gyenesdiás után beléptünk a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkba és Vállusig ki se kecmeregtünk belőle.
Nagymező kedvelt kiránduló és rendezvényközpont. Van itt parkoló, padok, tűzrakó hely. Néhány kilométer a Varsás hegyen lévő Festetics-kilátó. A legnagyobb rendezvény az április végén tartott Rügyfakadás-Tavaszünnep.
Sok-sok kilométerrel arrébb, a piros kereszt és a Kék találkozik, a Hatlábú pajtánál leltünk rá Ferenc József fájára. 1996-ban egy villámcsapás tépázta meg, de 2012-ben még zöldellt, mára azonban teljesen kiszáradt. Több mint 250 éves és a kerülete 587 cm, ezzel még mindig Magyarország nyolcadik legnagyobb bükkfája. Anno a Festeticsek több császári vadászvendéget is fogadtak, innen származhat a neve.
– Végre, házi állatok! Civilizáció! Sör! – ujjongtam.
Aztán beértünk Vállusra és semmi se volt nyitva. A bélyegzőt is egy jó pár éve bezárt vegyesbolt oldalán találtuk meg.
Tovább indultunk. Zala és Veszprém határában elbizonytalanodtunk egy pillanatra. Egyből menjünk Lesencetomajra, ahol a szállásunk van? Hagyjuk ki a Kő orra hegyet? Ott úgy sincs bélyegző. Vagy másszuk meg becsülettel? Tegyünk egy jó nagy kitérőt Lesenceistvánd felé, aztán onnan vissza tomaji szállásunkra? Ekkor már több mint negyven kilométert cipeltük tíz kg körüli hátizsákunkat és még jó tíz kilométer volt hátra, ha becsületesek vagyunk. Nekiveselkedtünk a hegynek, ha már egyszer ott van…
Lesenceistvándon a kocsmában bélyegeztünk, végre volt sör is. Aztán igyekeztünk Lesencetomajra, mert kezdett sötétedni. A szállásunk a szőlőhegyen, egy présházban volt. A szőlőhegyen nincs közvilágítás, nincs utcanév és nincs házszám se. Nagy nehezen megtaláltuk a szállásunkat, de nem volt egyszerű, mert szuroksötét volt.