Badacsony – Fekete-hegy

Tegnap este, miután az erdő vadjai (a szúnyogok) felhagytak a zaklatásunkkal, sikerült végre egy jó nagyot aludni. Reggel egy kicsit hiányzott a szokásos koffein löket, de már kezdtem megszokni, hogy nem kávéval indul a reggel. Megcsodáltam újból a kilátást. Megunhatatlan.

Az este elzavart toportyán még az éjszaka folyamán visszatért, és némi ételmaradék reményében széttépte a pihenőnél kihelyezett szemeteszsákokat. Nekünk rögeszménk a szemetet egy lakott területig magunkkal hurcolászni. Úgy vagyunk vele, hogy amit az erdőben találunk, az ott is marad, és amit az erőbe beviszünk, azt ki is hozzuk. A szemeteszsákokból szétszóródott szemét ugyan nem a miénk volt, ennek ellenére összeszedtük indulás előtt. Néhány métert haladtunk csak, mikor friss vaddisznótúrásra lettünk figyelmesek. Ezt tegnap éjjel követhették el a csintalan vadmalacok, mi viszont semmit se hallottunk. Vagy egy csendes összejövetel volt, vagy nagyon mélyen aludtunk.

Az Egry József-kilátóhely egy egyszintes kis kőépítmény. Szép a kilátás innen is. Vihar esetén jó szolgálatot tehet a zárt földszinti része.

A Rózsakőt nem érinti a Kék. Gorcsev viszont meg volt őrülve érte. Hiába, az orosz már csak ilyen romantikus lélek. A legenda szerint: “Hogyha egy leány meg egy legény ráül a kőre, háttal a Balatonnak, egymás kezét fogva, még abban az évben egymáséi lesznek. De az is elég, ha a leány ül a kőre háttal a tónak, rágondol szerelmesére és felsóhajt. Akire gondol, annak a szíve érte fog dobogni.” Legenda ide vagy oda, én inkább leültem és megvártam míg Gorcsev lemegy a völgybe, majd visszamászik, ezzel négy kilométerrel megtoldva a saját túráját.

Az Egry József-kilátóhely után találtunk még egy kőházat egy pihenőhelynél. Hogy itt a Badacsonyon mennyi jó kis menedékhely van!

Aztán a Kisfaludy-kilátó következett. A panoráma itt is mesés.

Egy kis kanyonban haladtunk tovább lefelé. A kőtörmelékfolyás-küszöböt nem is olyan régen építették.

De a természet nem adja meg magát olyan könnyen.

Beértünk a Nemesgulácshoz tartozó présházakhoz. Tiszta, rendezett minden, csak épp egy kék angyal (közkút) nincs sehol. Kénytelenek voltunk vizet kunyerálni. A bácsi, akitől a vizet kaptuk, egy olyan reklámsapkát viselt, amin annak a cégnek a logója virított, ahol mi is dolgozunk. A vállalat azonban innen 160 kilométerre működik. Rá is kérdezünk a dologra. Kiderült, a bácsi a földink, már nyugdíjas, és ha csak teheti, minden idejét a szőlőben tölti. Mindezt persze szigorúan csak egy pohár bor mellett lehet elmesélni. Mivel ma még nem ettem, meg is éreztem. Fő a jókedv!

Bevetettük magunkat a Veltner-erdőbe. Majd Káptalantóti következett, ahol szerét ejtettük némi pecsételgetésnek.

Csobánc vára, a következő úticélunk, 378 méteren leledzik. Jókedvűen telt az út. Valaki szmájlikat rajzolt a turista jelekre. Szerintem ez tudat alatt hatott a hangulatunkra. Akárki volt: köszi!

A következő pozitív élményem, az erdő közepén egy becsületkasszás „mini ABC” volt. Kapható volt jégbehűtött bodzaszörp, rebarbara lekvár, szőlőlekvár, füge és fügelekvár. Mindez házi készítésű volt és a táblára írt vételárat egy csuporba kellett elhelyezni.

Felértünk Csobáncra. Ismét bélyegzés. Megcsodáltuk a kilátást és a siklóernyősöket, majd indultunk tovább. Itt már pityegett a telefonom, hogy sárga riasztás van érvényben. Nem különösebben foglalkoztam a dologgal. Sárga riasztást minden apróságért kiadnak. Köd, eső, hideg, meleg…

A lefelé vezető út vasúti betontalpfákkal (jó kis szóösszetétel J) volt kirakva. Tetszett az újrahasznosítás ezen módja.

Néhány méteres kitérő volt a csobáncszögi Rossztemplom. A falu az 1800-as években elnéptelenedett, a templom romjai maradtak csak fenn.

Fél nyolc volt, mire a Kőtengerhez értünk. Megcsodáltuk az óriási sziklákat és vizslattuk őket, hátha valamelyik alkalmas arra, hogy bevackoljuk magunkat alája. Még nem ment le nap, a világosságnak köszönhetően sok turista málékodott a helyszínen, inkább tovább indultunk.

Beértünk Szentbékkállára. Az ivó teraszán kellett volna lennie a kéktúra pecsétnek a telefonos applikáció szerint, de valamiért áthelyezték a kocsmával szembeni információs táblára. A pultos kisasszony kedves, mosolygós volt mindaddig, míg ki nem derült, hogy nem kérünk az általa sütött házi süteményből, mindössze egy jó hideg sörre vágyunk. A telefonom újra pityegett: piros riasztás, vihar lesz. Kilenc körül jár az idő, sötétedik, jön a vihar, nincs még hol aludnunk – hosszú éjszakának nézünk elébe. Megtanakodtuk: ha elérjük az Eötvös-kilátót, akkor megúsztuk, ha nem, akkor ronggyá ázunk.
Sötétben bolyongtunk a Fekete-hegyen. A hegyről már látni lehetett a villámlást Keszthely felett. Most az Ölelő-fa sem dobott fel. Kedves ötlet, de éjjel, vihar előtt inkább félelmetes.

Végre elértük az Eötvös-kilátót! Van fedél a fejünk felett! Háromszintes, fából készült építmény. Elosztottuk: Gorcsevé a második emelet, enyém a teljes első szint. Mivel tető volt felettem, a ponyvát inkább a korláthoz kötöttem, hogy védjen a széltől.

Gorcsev a felettem lévő szintet lakta be. Akkurátusan szétpakolta a cuccait. Külön az elemózsia, külön a ruhák, más helyre a ponyva és a hálózsák, külön helyre a kütyük (telefon, power bank, stb.). Volt némi felesleges vize, ezért úgy döntött, lemosakszik. Levetkőzött meztelenre, ekkor megérkezett a vihar. A szél belekapott a szétszórt holmikba. Gorcsev, hogy mentse a mentetőt, a cuccaira dobta a ponyvát, majd, hogy ne vigye el a szél, kitárt lábakkal és karokkal, egy szál f@szban ráfeküdt.
A fenti küzdelemből lent csak a sűrű káromkodást észleltem. Jómagam is lakberendezéssel voltam elfoglalva. A korlátra kötött ponyva felett a szél az összes vizet az arcomba fújta. Kezdett átázni a hálózsákom is, ezért lekötöttem a ponyvát és megpróbáltam valahogy magam köré tekerni.

About the author

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük